Katana (ninja kard)

A 'katana' kanji A katana a klasszikus japán kard, a szamurájkard. A katana-t többnyire békében hordták, csatába a nagyobb és nehezebb tachi-t vitték. Élével felfelé hordták, közvetlenül az övbe tűzve, a kirántás gyorsabbá tétele miatt. A jellegzetesen hajlított ívnek az az oka, hogy az egyenes kardok eltörtek, amikor igazán kemény és ellenálló felületbe ütköztek (sisak, páncél, másik kard), illetve az ívelt pengét könnyebb kihúzni a hüvelyből. Az igazán minőségi kardokat csak a legjobb kardmesterek készítették, hosszú hónapok kitartó munkájával, számtalan rituáléval övezve. A kard készítésének tudománya apáról fiúra, mesterről tanítványra szállt. A régi mesterek titkának egy részét csak nemrég sikerült megfejteni, hála a modern anyagvizsgálati módszereknek.

Edo-kori kardkovács A kardkészítő (tosho) egy-egy kiváló munkája előtt és alatt is böjtölt, nem hált a feleségével, sőt, nő be sem tehette a lábát a műhelyébe. Amíg nem készült el a kard, addig csak az udvaron lévő tiszta vízben tisztálkodott a kovács, télen is. A penge és a markolat egy anyagból készült, sokszori átlapolással, hajtogatással és folyamatos kalapálással. Kiindulási anyagként rozsdás nyersvastömböt használtak, ami gyakran olyan öreg volt, hogy még az előző mester ásta el a földbe, hogy ott rozsdásodjon. Kovácsolás közben a kiindulási anyagmennyiség alig 1/3-ára csökkent a vas tömege, mire acél és kard lett belőle, a többit (főként szennyeződést) kikalapálta belőle a kovács. A japán kard két rétegű. A kemény külső réteg (kawagane) felel a keménységért és a vágóélért, míg a belső réteg (shingane) pedig a tartásért és a rugalmasságért. Munechikát, egy híres 10. századi kardkovácsot egy rókaszellem segíti Amikor már készen volt az egész penge, akkor alakította ki a penge edzésvonalát (hamon), amelynek számos neve van az edzésvonal alakjától függően. Ezt a penge élének és többi részének különböző sebességű hűtésével érte el, így ugyanis különböző anyagszerkezetek jött létre, amelyeknek a színe és egyéb tulajdonságai is különböznek a többitől. Ha kovácsolás közben kiderült egy pengéről, hogy hibás, akkor legjobb esetben is csak évek múlva vette elő azt a kardkészítő, hogy összetörje és újból felhasználja. A csata után maradt törött kardok egy részét soha többé nem is használták fel, hanem elásták valahova, hogy soha többé ne bukkanjon rá senki. (A nindzsák sok ilyen, illetve rosszul sikerült kardot begyűjtöttek, és azt használták vagy alakították tovább, ugyanis nem volt pénzük teljesen kész, drága katana-ra. A számukra a kard munkaeszköz, létrafok, ásó vagy feszítővas volt, nem igazán hittek a kard lelkében.)

A kard különböző részeit (penge, tok, markolat, markolatvédő) különböző mesterek készítették. A szamuráj rangját legszembetűnőbben a tok (saya) és a markolatvédő (tsuba) jelezte. A tsuba mérete, vastagsága és mintázata végtelen variációban létezett. Markolatvédőt mind a kardkészítők (tosho), mind a fegyverkészítők (kachusi) gyártottak a 17. századig, ezután az aranyműveseké lett a fő szerep. Ez főként az egyre kifinomultabb és bonyolultabb díszítéseknek volt köszönhető. A tsuba egyre inkább ékszerre kezdett hasonlítani, amit különleges ötvözetekből készítettek és vontak be. Kedvelt mintázat volt a természet, a szimbólikus ábrák, a vallás, a legendák és a mesebeli lények. A természeti ábrázolások főként állatokat jelenítettek meg egyedül vagy a környezetükben, nyugalomban vagy mozgásban, leggyakrabban tigrist, majmot, lovat, kígyót, darvat, sast vagy pontyot, de gyakran előfordult elefánt, nutsvas és teknős is. Az ábrákon látható állatok és növények gyakran álltak szimbólikus kapcsolatban növényekkel, elemekkel vagy mindkettővel. Például a nutsvas és a juharfa az őszt szimbolizálja, míg a daru és fenyőfa együtt a hosszú életet, csakúgy mint a daru és a teknős. A mítikus ábrázolások között a leggyakoribbak természetesen a sárkány és a főnix voltak.

a penge polírozása A kard élezése és polírozása mind a mai napig művészetnek és megbecsült szakmának számít, ami nagy szakértelmet és ügyességet kíván. Az elkészült kardokat próbáknak vetették alá, amely általában emberéletekbe került. Többnyire bűnözőket végeztek ki, de nem volt ritka, hogy a szamuráj az első vele szembe jövő parasztot vagy idegent (külföldit) vágta le vele. Nakamura Taizaburo, Toyama Ryu Battodo mester tameshigirit hajt végre (A juji-kiri, vagyis keresztvágás nevű technika egyik értelmezése a szó szerinti keresztvágás, vízszintesen és függőlegesen, míg a másik a kard próbája az útkereszteződésben, ami szintén keresztet formáz.) Az elítéltet egy homokbuckára kötözték, majd egyszerűen kettévágták. Egy jó pengének 10 embert kellett tudni egymás után lefejezni élcsorbulás nélkül, vagy egyszerre három embert derékban kettévágnia. Ezekért a kardokért sok pénzt kértek a kovácsok, úgyhogy előfordult, hogy a kard utoljára a kovács fejét választotta el a nyakától, mert az ára ellenére nem állta ki a próbát. Természetesen ehhez vágótudomány is kellett. A mai kézi készítésű pengéket is csak 7. dan-os vagy magasabb rangú kardforgató mesterek próbálhatják ki, természetesen már nem élő próbaanyagon, hanem áztatott és kötegelt gyékényen vagy rizsszalmán. Ezt hívják tameshigiri-nek.

tsuka, a kard markolata A markolatot (tsuka) később keményfával egészítették ki, majd vászonnal, a módosabbak cápa- vagy rájabőrrel vonták be a jobb, biztosabb fogás érdekében. A saya-t (tok) és a tsuba-t (markolatvédő, keresztvas) általában külön arra szakosodott mester készítette. A penge hossza általában 2 shaku volt. (1 shaku, kb. 31 cm.) A katana-t ritkán hordták magában, szinte elválaszthatatlan kiegészítője volt a wakizashi. A katana és wakizashi párosát daisho-nak (= "nagykicsi") hívják.

A japán kard készítéséről bővebben Sey Gábor "Japán kard" (Alexandra, ISBN 963-367-785- című könyvében olvashatsz.

A szamuráj a kardjától önszántából soha nem szabadult meg, és legfőképpen nem adta el, mert a lelke egy részét képezte. (A szamuráj kor vége felé ez az eszme is eltűnt, sok elszegényedett szamuráj adta el vagy adta zálogba a kardját.) Soha nem ért ujjal a pengéhez, főleg nem egy másik szamurájéhoz, mert egyrészt ez súlyos sértés, másrészt mert elkezd rozsdásodni tőle, és az ujjlenyomat sem egy szép dísz a csillogó pengén. Aki puszta kézzel hozzáért egy pengéhez, azt a kard gazdája rögtön lefejezte vagy felkoncolta, akárcsak akkor, ha az átlépett a kard felett. Mind a két szabály a mai napig alapvető illedelmesség, amit be kell tartani. A szamuráj mindig gondoskodott a kardjáról, tisztán tartotta, ápolta, hogy a benne lakó lélek szeressen benne lakni, ne hagyja el azt. A katsujinken (= "élő kard") kifejezés jól szemlélteti a szamurájnak a kardjához való viszonyát.